Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Home / Az 1997-es Kyotói Egyezmény

A Kiotói Egyezmény az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (UNFCCC vagy FCCC) jegyzőkönyve, ami a globál felmelegedés elleni küzdelmet segíti. A UNFCCC egy nemzetközi, környezetvédelmi egyezmény, melynek célja, hogy “stabilizálja a légkörben található üvegházhatású gázok koncentrációját oly mértékben, hogy azzal megelőzzük az éghajlati rendszerre veszélyes emberi beavatkozást.”

A Kiotói Egyezményben való részvétel (2009. júniusi állapot szerint)
Zöld = az egyezményt aláíró és ratifikáló országok
Szürke = országok, melyek még nem döntöttek
Piros = országok, melyek jelenleg nem szándékozzák ratifikálni az egyezményt

Néhány uniós ország, mint Görögország, Spanyolország, Írország és Svédország semmilyen csökkentés mellett nem kötelezte el magát az EU-n belüli arányokra vonatkozó megállapodás során, míg Franciaország csak a kibocsátás szinten tartását vállalta (0%-os csökkentés). Ez a megállapodás, a Kiotói Egyezménnyel egyetértésben, a teljes EU-régióra vonatkoztatva 8%-os csökkentést biztosít. Grönland csak Dánián keresztül kötelezte el magát, viszont Dánia felé nem vállalt semmilyen csökkentést, de lehetséges, hogy az elkövetkező időszakban ezt megteszi.

Országok, melyeket kötelez a Kiotói Egyezmény (2010-es állapot)

Zöld = teljes kötelezettséget vállaló Annex I országok (vagy másnéven Annex II országok)
Sárga = Annex I országok, melyek a kötelezettségeiket illetően bizonyos fokú szabadsággal rendelkeznek (másnéven átmeneti gazdasággal (Economics in Transition, EIT) rendelkező országok)
Piros = országok, melyeket nem kötelez a Kiotói Egyezmény. Ezek lehetnek olyan államok, melyek státusza az egyezmény értelmében “nem Annex-I” vagy olyanok, akik még nem írták alá az egyezményt. Az egyezményt első körben 1997. december 11-én fogadták el Kiotóban, és 2005. február 16-án lépett életbe. 2010. júliusáig 191 ország írta alá és ratifikálta az egyezményt.

Az Egyezmény értelmében 37 ország (az Annex I országok) kötelezi magát, hogy az általuk előállított négy üvegházhatású gáz (ÜG) (szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, kén-hexafluorid), valamint két gázcsoport (hidro-fluorokarbonok, perfluoro-karbonok) mennyiségét csökkenti, ill. valamennyi tagország általános kötelezettségeket vállal. Az Annex I országok a megállapodás értelmében 5.2%-kal szorítják le együttes ÜG-kibocsátásukat az 1990-es szint alá. A határértékek nem érintik a nemzetközi szállítmányozás és légi közlekedés kibocsátásait, viszont az ipari gázokra és a kloro-fluorokarbonokra (CFC) vonatkozó korlátokon felül érvényesek, melyeket az ózonréteget lebontó anyagokról rendelkező 1987-es Montreali Egyezmény szabályoz.

Az 1990-es viszonyítási szintet a Felek Konferenciáján fogadták el (2/CP.3 számú döntés). Az akkori értékeket vette alapul a “globális felmelegedés potenciálját” meghatározó, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület által készített Második Helyzetértékelő Jelentés. Ezeket az adatokat használják a különféle ÜG-kibocsátások CO2-ekvivalenssé (CO2-eq) történő átváltásához, az összkibocsátás és -megkötés megállapításának érdekében.

Az Egyezmény több különböző, ún. “rugalmas eljárást” enged meg: kibocsátás-kereskedelem, Tiszta Fejlesztés Mechanizmus (Clean Development Mechanism, CDM), Együttes Végrehajtás (Joint Implementation, JI). Így az Annex I országok kibocsátáscsökkentésre vonatkozó kreditek vásárlásával tudnak határértéken belül maradni. A kreditekhez pénzügyi tőzsdéken, nem Annex I országokban lebonyolított kibocsátáscsökkentő projekteken, más Annex I országokon, ill. többletkvótával rendelkező Annex I országokon keresztül lehet hozzájutni.

Minden évben az összes Annex I országnak jegyzőkönyvet kell készítenie valamennyi antropogén ÜG-kibocsátásról és -megkötésről, az UNFCCC és a Kiotói Egyezmény értelmében. Ezek az országok felállítanak egy “kijelölt nemzeti illetékes hatóságot”, ami az üvegházhatású gázok leltárját elkészíti és felügyeli. Szinte az összes nem Annex I ország is létrehozta a maga intézményét az Egyezménnyel kapcsolatos kötelezettségek felügyeletére, külön figyelmet fordítva a CDM-eljárásokra, hogy kijelöljék a CDM Végrehajtó Bizottság részére akkreditálás céljából benyújtandó ÜG-témájú projekteket.

kyoto2.png

 

A Kiotói Egyezmény által meghatározott, a 2008-2012 közti időszakra vonatkozó kötelezettségvállalás megoszlása
Zölddel jelölt országok = vállalták a kötelezettségeket
Sárgával jelölt országok = 0%-os csökkentést vállaltak
Pirossal jelölt országok = semmilyen csökkentést nem vállaltak

Forrás: Wikipédia, a szabad enciklopédia

 

 

kyoto1.png

 

 

COP16 – 2010-es ENSZ Klímaváltozási Konferencia – Mexikó, Cancún” width=”168″ height=”145″ />Az ENSZ 2010-es Klímaváltozási Konferenciáját a mexikói Cancúnban tartották, 2010. november 29. és december 10. között. A konferencia hivatalosan az ENSZ Klímaváltozási Keretegyezményében (UNFCCC) Részes Felek Konferenciájának 16. ülése (COP 16), valamint a Kiotói Egyezményben Részes Felek Találkozójának 6. ülése (CMP 6). Ezen felül a UNFCCC két állandó tagtestülete – a Tudományos és Műszaki Tanácsadó Albizottság (SBSTA) és a Végrehajtó Albizottság (SBI)  – is megtartotta 33. ülését. Az ENSZ 2009-es Klímaváltozási Konferenciáján meghosszabbították a két ideiglenes testület, a Kiotói Egyezmény értelmében meghatározandó további kötelezettségekért felelős ad-hoc munkacsoport (AWG-KP) és a hosszútávú együttműködési intézkedésekért felelős ad-hoc munkacsoport (AWG-LCA) megbízását, akik szintén összeültek.

Milyen eredménnyel zárult a mexikói találkozó?

A gyűlés egy megállapodással zárult, bár ez nem egy kötelező érvényű egyezmény.

A megállapodás elismeri, hogy a klímaváltozás sürgető és potenciálisan visszafordíthatatlan fenyegetést jelent az emberiség és Földünk számára, ezért valamennyi félnek haladéktalanul foglalkoznia kell vele. Megerősíti, hogy a klímaváltozás korunk egyik legnagyobb kihívása, és valamennyi fél közös, hosszútávú együttműködésen alapuló jövőképet alakított ki a gyűlés céljainak megvalósítása érdekében, beleértve a globális célok elérésén keresztül történő megvalósítást is. Elismeri, hogy az éghajlati rendszer melegedése egyértelmű, és a 20. század közepe óta megfigyelt átlaghőmérséklet-növekedés nagy valószínűséggel az antropogén üvegházhatású gázok koncentrációjának mért növekedéséből adódik, ahogy ezt az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) is megírta a Negyedik Helyzetértékelő Jelentésben.

A megállapodás a fentieken túl elismeri, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását nagymértékben vissza kell szorítani globális szinten, hogy ezáltal a globális átlaghőmérséklet 2°C-nál kevesebbel haladja csak meg az ipari korszak előtti szinteket, valamint a Feleknek haladéktalanul cselekedniük kell, hogy elérjék ezt a hosszú távú célt, a tudományos megállapításokkal összhangban, az igazságosság alapján. Ugyancsak elismeri, hogy az első beszámolóval összefüggésben erősítésre lehet szükség a globális, 1.5°C-os átlaghőmérséklet-növekedéssel kapcsolatban. Tudatában van annak, hogy a klímaváltozással való foglalkozáshoz paradigmaváltásra van szükség, hogy kialakuljon egy alacsony karbon fogyasztású társadalom.

A megállapodás felkéri a gazdag országokat, hogy a Koppenhágai Egyezségben tett ígéreteik értelmében csökkentsék az üvegházhatású gázok kibocsátását, valamint kéri a fejlődő országokat, hogy készítsenek terveket a csökkentésre vonatkozóan.

A megállapodás említést tesz egy “Zöld Klímaalapról”, melynek éves javasolt értéke 100 milliárd dollár lenne 2020-ig. Ebből segítenék a szegényebb országokat, a kibocsátás csökkentés és az átállás finanszírozásával. A Kiotói Egyezmény bővítéséről és a Zöld Klímaalaphoz szükséges évi 100 milliárd dollár előteremtéséről nem született megállapodás, mint ahogy arról sem, hogy a fejlődő országokra is vonatkozzon-e kötelező érvényű kibocsátás csökkentés, vagy először a gazdag országok csökkentsék kibocsátásukat. Alister Doyle, a Reuters környezetvédelmi tudósítója elmondta, hogy a legtöbb küldött szerint, bár jóváhagyták azt, a megállapodás “siralmasan kevés intézkedést tartalmaz”.

A New York Times szerint a megállapodás egyrészt “nagy előrelépés”, figyelembe véve, hogy a nemzetközi egyeztetések mennyire akadoztak az elmúlt években, másrészt azonban “eléggé szerény”, mivel nem követeli meg azokat a változásokat, amikre a tudósok szerint a veszélyes klímaváltozás elkerüléséhez van szükség. A Guardian újságírója, John Vidal bírálta a cancúni megállapodást, mert az nem játszik vezető szerepet, nem mutatja meg, hogy miként finanszíroznák a javasolt klímaalapot, és nem jelenti ki, hogy az országoknak 10 éven belül sürgősen vissza kell fordulniuk saját kibocsátási “csúcsértékükről”, hogy legyen esély a melegedés megakadályozására. A kibocsátás csökkentés mértékéről és jogi formájáról szóló döntések elhalasztását ugyancsak kritika érte.

 

 

 

http://www.denmark.dk/en/menu/Climate-Energy/COP15-Copenhagen-2009/cop15.htm

Koppenhága:Áttekintés

A Koppenhágai Megállapodás célja, hogy a globális hőmérséklet legfeljebb 2°C-kal

(3.6°F-kal) legyen nagyobb, mint az ipari korszakot megelőzően. A későbbiekben egy újabb, szigorúbb egyezmény is lehetséges.

COP15 – 2009., Koppenhága

Koppenhágában kezdődött minden? Bár az egyezmény nem hozott valódi eredményt, a COP15 nyitva hagyta az ajtót egy későbbi, szigorúbb megállapodás előtt. A legfontosabb, hogy mindenki egyetértett abban, hogy részt kell vállalnia Földünk megmentésében.

A világ már-már kétségbeesetten reménykedett, hogy a 2009-es nemzetközi koppenhágai konferencia résztvevői meg tudnak egyezni egy olyan megoldásban, ami kellően szigorú ahhoz, hogy az emberiség egyszer s mindenkorra irányítása alá vegye a klímaváltozást. Bár a nagy politikai csatákat követően meghozott megállapodás valóban tartalmazza egy átfogó klímaegyezmény fő pontjait, néhányan úgy vélik, az emberek ennél többre számítottak és bolygónknak ennél többre van szüksége.

Az USA, Kína, India, Brazília és Dél-Afrika által az utolsó pillanatban előterjesztett, nem túl erős, önkéntes alapú “keretrendszer” sem hozta meg az egyhangú támogatást a 119 jelen lévő államfő részéről.  Ennek ellenére a végül elfogadott Koppenhágai Megállapodás – melynek célja, hogy a globális hőmérséklet legfeljebb 2°C-kal (3.6°F-kal) legyen nagyobb, mint az ipari korszakot megelőzően – nyitva hagyta az ajtót egy későbbi, szigorúbb egyezmény előtt. A fejlődő országok rövidtávon 30 milliárd dollárral, majd 2020-ig évente  100 milliárd dollárral járulnak hozzá többek közt ahhoz, hogy a kevésbé fejlett országok olyan irányelveket és technológiákat alkalmazhassanak, melyek alacsonyan tartják a karbonlábnyomok mértékét a jövőben.

Mit sikerült elérni Koppenhágában?

A klímaváltozás finanszírozása: Koppenhágában megállapodás született egy kezdeti, 30 milliárd dolláros pénzügyi csomagról (2010-2012 között), a gyors elindulás érdekében. A hosszabb távú elképzelés értelmében a fejlett országok 2020-ig évi 100 milliárd dollárt mozgósítanának. Az új koppenhágai Zöld Klímaalap alapvető jelentőséggel bír a fejlett és a fejlődő országok közti bizalom és együttműködés kialakításában.

A megállapodás ugyancsak tartalmazza az egyes célok, intézkedések, valamint a finanszírozás megvalósulásának mérését, ellenőrzését ill. az ezekhez kapcsolódó tájékozatásokat érintő általános alapelveket, melyek létfontosságúak ahhoz, hogy a karbonpiacok átláthatósága és felelőssége biztosított legyen.

“Ez az egyezmény nem felel meg mindenki elvárásainak, de a nagyon fontos első lépést megteszi“ – mondta Ban Ki-moon, az ENSZ főtitkára. “Az a baj, hogy a megállapodás jogilag nem kötelező érvényű, és nem határozza meg, milyen módon kellene csökkenteni a kibocsátásokat” – vélte Mark Maslin, a University College of London Környezetvédelmi Intézetének klimatológusa, hozzátéve, hogy az eredeti dokumentum, ami a találkozó összehívásához vezetett, még 50%-os globális kibocsátás-csökkentésről szólt 2050-ig, melynek keretében valamennyi fejlett ország 80%-os csökkentést vállalt volna.

Mivel a létrejött megállapodás nem tartalmaz részleteket a konkrét kibocsátás-csökkentési célokkal kapcsolatban, az együttműködés teljes mértékben önkéntes alapon történik, ami a környezetvédőknek nem tetszik. “Ez az egyezmény csak azért született, hogy mindenkinek megmaradjon a tekintélye.” – jegyzi meg Maslin. “Ez egyértelmű politikai üzenet: a gazdagabb fejlődő országok és néhány fejlett ország ellenállt a jogi érvényű kibocsátás-csökkentésre való felszólításnak.”

A COP15 kudarcot vallott abban a tekintetben, hogy nem született egy jogilag kötelező érvényű megállapodás. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi politika alkotói vélhetően kisebb szerepet vállalnak csak a fosszilis üzemanyagokról való leszokás és a pazarló szén-dioxid-kibocsátás megfékezésének ügyét illetően. Chris Flavin, az amerikai Worldwatch Institute munkatársa szerint a klímával kapcsolatos jövőbeli változásokat “sokkal inkább a nemzeti gazdaság és politika vezérli majd, nem pedig a nemzetközi döntéshozatal”.

Flavin elmondta még, hogy a klímaváltozás mérséklése attól is függ, hogy az egyes nemzetek milyen mértékben lesznek képesek “meggyőzni az otthoni választókat arról, hogyha új energiákra váltanak, az gazdaságilag és környezetvédelmi szempontból is előnyös számukra”. Hozzátette, hogy az ENSZ jövőbeli találkozóin nem a mindent átfogó megállapodásokra, hanek a gyakorlati célokra kellene koncentrálni: pénzügyi forrásokat kellene biztosítani a szegény országok számára, hogy ők is alkalmazkodhassanak a klímaváltozáshoz és mérsékelni tudják azt; emellett sürgetni kell a technológiát érintő nemzetközi együttműködést és globálisan kell törekedni arra, hogy megvédjük a Föld meglévő erdőségeit, mivel azok nagy mennyiségű szén-dioxidot képesek megkötni.